A 2007-es próbákról
Mikor megkértek, hogy írjak egy fogalmazást az idei próbákról, a légkörről, az érzésekről, be kell vallanom, azt hittem, könnyebben fog menni. Azért nehéz, mert rögtön legalább három különbözőt tudnék írni. De hogy ez milyen lesz? Még fogalmam sincs. Mindenki maga döntse el, de remélem sokak számára tartalmaz majd hasznos üzenetet.
Az idei próbák március 25-én kezdődtek. Addig sokunkkal alig találkoztunk, de mikor először felcsendült a „Szállj fel…”, olyan érzés volt, mintha sosem váltunk volna el, mintha nem is értek volna véget a próbák tavaly augusztus 19-én. Sajnos voltak, akik nem vállalták az idei szereplést, de szerencsére csatlakoztak is hozzánk, így nem csökkent a társaság létszáma.
Bizton mondhatom, szinte kivétel nélkül mindenki azt hitte, hogy most majd könnyebben fog menni, hiszen egyszer már megcsináltuk, csak nem olyan nehéz ezt ismét összehozni, mégha új táncokat tanulunk is… Nos, nem így lett, és az idő csak telik! Valahogy elfelejtettük azt, hogy ingyen semmit sem adnak, elfelejtettük, hogy most is ugyanolyan keményen kell dolgoznunk, mint tavaly, sőt még keményebben, hisz az emberek össze fogják hasonlítani az előző előadással; és annak idején, mikor megegyeztünk, hogy újrakezdjük, nem a tavalyi darab előadását, hanem egy újat, jobbat, színvonalasabbat tűztünk ki célul.
Azt hiszem, idén sokakban nem az az érzés, hozzáállás jelen, mint tavaly, és talán ezért mennek nehezebben a dolgok. Vagy talán azért, mert levettük szemünket a célról… Hogy mi ez a cél? Ezt mindenkinek magának kell éreznie!
A próbák közben folynak, az idő telik, és egyre közeledik az előadás napja… Problémák persze jönnek, de csapatként kell küzdenünk ellenük. Hiszen a néző sem egy-egy embert lát majd, hanem egy egységet, amely vagy megvan, vagy nincs… Én minden ellenére hiszem, hogy ez az egység megvan! Hinnem kell!!! De nem csak nekem. Mindenkinek hinnie kell! Nem abban, hogy meg tudjuk-e csinálni ezt az előadást, mert meg tudjuk. A kérdés az: hogy hogyan? Úgy, mint akik előadják a betanult koreográfiát, vagy mint István és Koppány népe, akik az elveikért szállnak harcba?! Ezt kell eldönteni!
Tudom, hogy az ember képes rá, hogy ahova állítja az élet, amit elvállal, ott megállja a helyét, és a feladatot, amit kapott, mégha nehezebb is, vagy éppen nem kedvére való, de jól elvégzi. Ha nem is magáért, akkor a másikért, vagy azért az eszméért, amelyben még ő is hitt valamikor… Csak akarni kell és hinni. Akarni kell, küzdeni azért, hogy helyt álljunk újra és újra, próbáról próbára, hogy (aztán) majd elmondhassuk: ezért az előadásért érdemes volt küzdeni!
Nos, addig is nincs már túl sok időnk, de hiszem, hogy mindenki képes arra, hogy még jobban koncentráljon, még több lelkesedéssel, átéléssel táncoljon.
De nem az én dolgom elemezni a helyzetet, arra megvannak a megfelelő emberek. Az én dolgom csupán annyi, hogy szívvel-lélekkel táncoljak, kihozzam magamból a legjobbat, őrizzem magamban a próbák és az előadás minden percét… hogy őrizzem magamban a tüzet!
Szóval mint mondtam, az egész akarat és hit kérdése: én akarom annyira ezt az előadást, hogy higyjek benne!
|